Csikizés, csiklandósság - Nevetni szabad

Már-már nevetséges – nemcsak maga a csiklandozás, hanem az is, hogy a tudomány még a 21. században sem képes megmagyarázni, miért vált ki bizonyos érintés bizonyos helyeken nevetést. Olyan nevetést, ami inkább reflex, mint az öröm kifejezése.

Ezt a reflexet „gargalesisnek” nevezik, és Konstantina Kilteni agykutató szerint „az egyik legnagyobb megoldatlan rejtélye az idegtudománynak”. A gargalesis valószínűleg a nevetés legkorábbi kiváltója életünkben, de nem világos, hogy valóban azért nevetünk-e, mert élvezzük – írja a görög kutatónő a Science Advances szaklapban. Az, hogy megértse a jelenséget, intenzív kísérleteket folytat a stockholmi Karolinska Intézetben (Svédország) és a nijmegeni Radboud Egyetemen (Hollandia).

Miért nem tudjuk magunkat megcsiklandozni?
A csiklandozás jelensége már az emberiség legnagyobb gondolkodóit is foglalkoztatta, Szókratésztől Darwinig. Az eredmény azonban leginkább találgatások sorozata lett. Például, hogy a reflex a különösen sérülékeny testrészek védelmét szolgálja, vagy hogy ebből az „ősnevetésből” alakult ki később a humorérzék. Egyvalami biztos: magunkat nem tudjuk megcsiklandozni.

Konstantina Kilteni megállapította, hogy a saját érintéseinket gyengébben érzékeljük, mint másokét. Mivel az önmagunk által keltett ingerek nem jelentenek veszélyt, az agy a csiklandósságot fenntartja a külső érintésekre. Eddig úgy vélték, hogy ez egyfajta figyelmeztetésként működik – például jelezve egy rovart, amely a bőrön mászik és esetleg megcsíphet. A neurológus szerint azonban ez magyarázatként túl rövid, hiszen nem minden ember ugyanolyan érzékeny, és csak kevés testrészünk igazán csiklandós.

Ezért hozta létre Kilteni a „Touch and Tickle Lab”-ot („Érintés és csiklandozás laboratóriuma”), ahol először végeznek célzott kísérleteket standardizált módszerekkel. A résztvevőket rendszeresen megcsiklandozzák, miközben minden lehetséges reakciót rögzítenek: nevetést, agyi aktivitást, légzést, pulzust és izzadást.

Miért fontos mindez? Kilteni abban bízik, hogy a csiklandozás jobb megértése segíthet feltárni az emberi idegrendszer fejlődését, valamint a skizofrénia megértését. Az érintett betegek ugyanis nehezen különböztetik meg a saját és az idegen érintéseket.

És ha másra nem is jó, marad egy szórakoztató jelenség. Vannak, akik imádják, ha megcsiklandozzák őket, mások viszont ki nem állhatják. Ahogy a tapintáskerülő Wednesday Addams (Jenna Ortega) mondja a Netflix Wednesday című sorozatában:
„Az utolsó ember, aki megcsiklandozott, elvesztette egy ujját.”

Ne a fülemet, mert akkor visítani kezdek!
Ott vagyunk a legcsiklandósabbak, ahol a bőr különösen érzékeny – például a nyakon.

Az állatok is csiklandósak
Tanulmányok kimutatták, hogy sok emlős bizonyos testrészeken csiklandós, főként a hason, a mancsokon vagy a füleken. A reakcióik eltérőek:

• Macskák
  A mancsok csiklandozására általában zavartan reagálnak. A has simogatásánál pedig igazi macskás módon: van, amelyik élvezi, van, amelyik nem.

• Kutyák
  Elkezdhetnek kapálózni, sőt visíthatnak is, ha megcsiklandozzák őket. Gyakran ezzel a játékos kedvük is felerősödik.

• Majmok
  Az emberszabásúak – csimpánzok, gorillák, orangutánok – gyakran csiklandozzák egymást, miközben kuncognak. Állatkertekben előfordult, hogy csimpánzok játékosan kérték gondozóikat, hogy csiklandozzák meg őket.

• Lovak
  A csiklandozástól megremeg a testük, sőt ők is képesek visítozni.

• Patkányok
  A rágcsálók különösen ismertek a csiklandósságukról. Az emberek azonban nem hallják a reakciójukat, mert ultrahang-tartományban csipognak.